5. Isaac

Teli hassal,és kicsit szédülve szúrtam fel a villámra az utolsó szem paradicsomot. Isaac jóval hamarabb fogyasztotta el a rendelését,és még én az utolsó falatokkal szenvedtem,ő addig mosolyogva kérdezgetett tőlem. Hihetetlen kisugárzással rendelkezik ez a srác,és valami eszméletlen a mosolya. Tanulandó,hogy milyen óvatosan,és érzéssel kérdez rá egy-egy személyesebb dologra,és nem feltétlenül várja el hogy válaszoljak,ha épp nehezemre esik. Amikor egy kicsit elfordítottam a fejemet,az nem azért volt mert nem akartam őt beavatni a kis,sajátos titkaimba,hanem azért mert szégyelltem az adott választ,vagy épp a sírás határán voltam. Olyankor finoman bocsánatot kért,majd egy vidámabb téma felé terelődtünk. Ha összegeznem kellene az estét,azt mondanám hogy szívesen megismételném. Valahogy megnyugtató ahogyan beszél hozzám,és hogy ő tényleg átérzi azt,ami én keresztül mentem,vagy éppen megyek,és nem csak úgy oda mondja hogy „Ja,igen,hé..szereted a hokit?” Amikor a vacsorámat leöblítettem egy pohár vízzel,hirtelen nagyon tele lettem. Igen,egy tál salátával is eltud telni az ember..soha nem értettem hogy a férfiak hogyan tudják magukba préselni azt a sok ételt amit maguk elé kapnak. Mindenesetre ma már nem akarok több ételre nézni.

Fizetni készültem,amikor Isaac óvatosan megfogta a kezemet,és vissza helyezte az ölembe,jelezvén hogy ne legyek ennyire ostoba,hisz ő fizet. Tetszett ez a gesztusa,bár úgy hiszem hogy ez egy alapkövetelmény,hisz a filmek,mesék is csak ilyen aranyos jelenetekkel vannak tömve. Így a cuccomat összeszedve,illedelmesen megköszöntem a vacsorát,és hogy szerzett nekem egy ilyen remek estét.Amikor felálltunk az asztaltól,nagyon nehéznek éreztem a testem,és éreztem hogy valami nagyon nincs rendjén odabent…Kicsit émelyegni kezdtem,de a kísérőm megfogta a kezem,és a kocsi felé vezetett. Hálás voltam neki amiért segített,és nem kiáltott fel hogy „Csak ki ne dobd a taccsot!” Amikor a főútra érkeztünk,Isaac aggódóan rám nézett. -Minden oké? – mosolyodott el. - Persze! –néztem rá,majd egy mosollyal nyomatékosítottam állításom. – Csak azt hiszem,a hirtelen jött változások,most itt pecsételődnek meg. - Hazaviszlek. – jelentette ki. – Merre laksz? A kérdésén elcsodálkoztam. Merre lakok? Egy napja se vagyok Londonban,és máris eltévedek. Remek. - Merre lakok? – ismételtem meg a kérdést. – Hát,tudod,ma érkeztem Londonba,és még nem volt időm megfigyelni hogy hol fogok élni. A kijelentésemen felnevetett,de amikor látta hogy nem viccnek szántam,egy kicsit elkomolyodott. Ekkor döntöttem úgy hogy felhívom Zayn-t,akarom mondani apát,és megtudakolom hol is lakok. Az említett személy úgy a 8.-ik csörgése felvette a telefont,és „enyhén” alkoholos hanggal üdvözölt. - Hey! Hol vagy,Drágám? - Üm..apa? Melyik utcán van a házatok? A házunk? - javítottam ki magam. Ezzel úgy érzem még meg fog gyűlni a bajom. - King Street 152. – köhintett egyet,majd hozzá tette. – Minden rendben,ugye? - Miért ne lenne? Csak épp hazafelé tartok,és nem tudtam merre is van az a haza. – magyaráztam. Zayn még pár alapvető kérdés feltétele után letette a telefont. Isaac mosolyogva figyelte a mozdulataimat,amint elraktam a telefont,és egy kulcsot kerestem amivel bejuthatok majd a házba. - Apád nagyon félt. – állapította meg. - Ez amolyan jó fejség. – reagáltam le. – 1 év múlva megismer. - És,talán..nekem is lehetne egy ilyen lehetőségem? – tette fel a kérdést,amint bekanyarodott az adott utcára. - Szeretnéd? – vigyorogtam rá.

Azért egy kis büszkeséggel töltött el hogy 1 nap alatt már találtam egy olyan embert,akinek számíthatok a barátságára,és ha úgy van,bármikor telefonálhatok,írhatok neki. Miután felírtam egy darab gyűrött lapra a telefonszámomat,újra megköszöntem az estét,és hogy megmentett a sok 30-as pasi köréből. Kiszállás előtt egy kicsit haboztam hogy adjak-e neki egy puszit,vagy valamit búcsúzás képen,de úgy ítéltem meg hogy pár órás ismeretség után,talán még nem kéne. Így egy öleléssel ajándékoztam meg őt,majd a házunk felé vettem az irányt,ahol égtek a lámpák. A kapu nyitva volt,és az ajtó is alig volt becsukva. Kezdetben megijedtem,de amikor megláttam kidőlve Perrie-t a kanapén,miközben a cipői a bejárati ajtó előtt hevertek,és a kulcsa,a táskája a nappaliban szana-szét hevert,akaratlanul is elmosolyodtam. Legalább neki is jól sikerült az estéje. Kikapcsoltam a nappaliban halkan szóló TV-t,majd a fotelben talált pokróccal betakartam Perrie-t,és az új szobám felé vettem az irányt…